jabix írta az első poszthoz: "feltennék egy másik érdekes kérdést a tisztelt pedagógusoknak:ha az Önök fizetése attól függne,hogy a kezeik alól kikerült fiatalok a suli utáni 5-10 évben-1:mennyire sikeresek emberi és anyagi szempontból?,2:mennyire érzik magukat boldognak? 3:mennyire vállalják a felelősséget az életük irányításáért?Ezekre a kérdésekre adott válaszaik alapján(mondjuk 1-10-ig terjedő skálán)kapnának fizetést,akkor is ugyanazt tanítanák nekik,amit most és ugyanúgy?"

Első, amit említek: gúnyosnak, és lenézőnek érzem a kérdés feltevésének módját. Tükrözi a véleményt rólunk "tisztelt pedagógusokról". Nem tiszteletet jelent már ez a szókapcsolat jó pár éve. Pejoratív, lekezelő felhangot kapott.
A kérdés tartalmára válaszom: Ahogy múlnak a pályán töltött évek, nem ugyanazt és nem ugyanúgy tanítok. Mert más a rendszer, mások a körülmények, mások a gyerekek, és egyesével is külön-külön mások, egyének. De ami a kérdésben bujkál, mindazért, amit a 3 pontban megemlít, bennünket tesz felelőssé. Jellemzően, mert az egész körülvevő magyar társadalom is ezt teszi, immár 4-5 éve. Olyannyira, hogy ön egyenesen a fizetésünket is eszerint szabná ki.
Ha a fizetésem függne attól, hogy 10 év múlva valaki mennyire sikeres anyagilag, semmit se tanítanék. Valóságshowba, bulvármédiába, vetkőzős műsorba, szappanoperába, szépségversenyekre stb. nem kell tudni semmi olyat, amit én az iskolában tanítok. Gazdag üzletembernek se (pici matek esetleg, de gyökvonást, logaritmust semmiképp), politikusnak tanítanám jól csűrni-csavarni a szót, néhány alapműveletet, százalékszámítást. Az irodalom tantárgyat eltörölném, mert az anyagilag sikeres emberek nem olvasnak, de valójában a többi tárgyra sincs igazán szükségük. Értékeim, amiket vallok, haszontalanok lennének. Becsület, műveltség, felelősségvállalás, egyenesség, bizalom, hitelesség stb. hiábavaló, szükségtelen dolgok lennének.
De az átlagembereknek továbbra is ezt tanítanám és így.
Nekem 3 saját gyerekem van, és tanár vagyok. Azt látom magam körül, hogy a tanárok többsége hittel, erőfeszítéssel próbál nemcsak oktatni, hanem nevelni is. Annak ellenére, hogy az elmúlt években felforgatták az oktatást, az is eltűnt, ami jó volt benne, és a fizetésünkből azt az ominózus egyszeri, sokat hangoztatott 50%-os béremelést már réges régen visszavették tőlünk - ezt persze csak csendben és fokozatosan. Hogy a társadalmat megítélésünkben negatívan befolyásolták, elterjesztették rólunk, mintha nem dolgoznánk és hülyeségeket tanítanánk.
Azt a véleményt gerjesztették rólunk, hogy a jövő generációért egyesegyedül mi vagyunk felelősek (akár még anyagilag is). Hát nem. Akárhogy is, de a fiatal felnőtt életminőségét, boldogulását elsősorban a családi háttér, szülői minta, nevelés, értékrend határozza meg. A személyiség fejlődését is ez a tényező befolyásolja. Legmeghatározóbb kor, az iskoláskor előtti évek. Az iskola legfeljebb csiszolgathatja ezt, nagy csodákra már nem képes. Együttműködhet a családdal és ennek folytán lehet egy ember érzelmileg és értelmileg intelligens, boldogságra, boldogulásra képes. Azt, hogy a munkavállaláshoz milyen tudásanyagot tanítsunk, befolyásolja persze sok minden. Az iskola azért felel, hogy megtanítsa a szakmát, és valóban piacképesen. Eleget tesz a minisztériumi utasításoknak. Nem én, a tanár mondom meg, hogy fizikából mit tanuljunk, hanem előírják a tantervben. De nem dobhatjuk ki azért Adyt, mert a munkaadóknak nincs olyan munkásra szükségük, aki ismerné. Nem minden tudás hasznosul közvetlenül. Egy része "csak" fejleszti az agyat, a gondolkodást, anélkül, hogy konkrétan valaha is szükség lenne rá. Ha ön erős ember akar lenni 50 cm-es bicepsszel, akkor nagyon sokszor fel kell emelnie a súlyzót, pedig micsoda hülyeség ez a mozdulat, hol lehet ezt használni. Mégse hülyeség, mert ön erős lesz, és ezt a tulajdonságát nagyon sok helyen fogja tudni használni.
És végül: én, a tanár, hiába is akarom, hogy a gyerek olyan legyen, amilyennek ön szeretné, ha ő maga nem akarja. A motiváció nagyon fontos. Taníthatom, ha nem tanul ő maga. Közvetíthetek fontos értékeket, ha nem ismeri el a tekintélyemet, és nem fogadja el tőlem, ha ő magát nem tartja felelősnek. És az, hogy a gyerek motivációja milyen, hogy mennyire ismeri el a saját felelősségét, ismét a családban alakul ki. Sok év tapasztalata alapján mondom: amikor a szülőkkel beszélek, mindig rájövök, hogy a gyerek miért olyan, amilyennek ismerem. Mert pont olyan, mint az apja, anyja. Olyan link, vagy olyan csendes, olyan tiszteletlen, handabandázó, olyan szorgalmas, udvarias stb.
Összegezve: én, kérdésére válaszolva, igen, így és ezt tanítanám, amit most, de folyton alakítva, korra és egyénre szabva, és alkalmazkodva a tantárgyi követelményekhez is.
Az, hogy az említett 3 pontban mennyire sikeres egy ember, nagy súllyal szülői felelősség, azután a gyereké magáé (ami szintén a szülői hatások következménye) és ezt erősítheti vagy gyengítheti az iskola, a pedagógus. Én igyekszem erősíteni, együttműködni. Sajnos tapasztalatom szerint egyre több az a szülő, aki a maga felelősségét is a mi nyakunkba akarja varrni, és kudarcaiért minket büntetne. Ezt a társadalmi, politikai hatások is erősítik.