Úgy tapasztalom, mindannyiunkban benne van az az érzés, hogy „jó tanár” akarunk lenni. Ki többé, ki kevésbé, de törekszik erre. Vannak, akik már lemondtak egy kicsit, mert kudarcaik voltak, s vannak, akik úgy hiszik, ők már jó tanárok, hogy ne mondjam, tökéletesek.Nagyon hasonló ez a szülői érzéshez. Amikor gyerekünk születik, mi akarunk lenni a legjobb szülők, bezzeg, majd mi megmutatjuk, mi majd nem követjük el azokat a hibákat, amiket a szüleink velünk, mi leszünk a tökéletes anyák.

Amikor kikerülünk az egyetemről, mi is valami ilyet képzelünk magunkról. Előttünk lebegnek a bennünket tanító rossz tanárok, lobog az ifjonti hév, s na ugye, mi milyen jó kapcsolatban vagyunk a tanítványokkal (értelmezzük félre a kapcsolatokat, a kor adta előnyöket, s hogy még nem vagyunk messze az iskolapadtól), nem úgy, mint XY „öreg” tanár! Majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt csinálni! S telnek az évek, gyűlnek a tapasztalatok, előfordulnak esetek, amelyeket meg kell oldanunk, a diákok ilyenek és olyanok, az iskolapad egyre távolabb kerül. Kb. 5-6 év múlva úgy érezzük, hogy a mi megoldásaink jók, jó tanárrá lettünk.

Egy neves pszichoanalitikus D.W.Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A tökéletességre való törekvésünk elbizonytalanít, frusztrál bennünket, kudarcainkat felnagyítja és feldolgozhatatlanná teszi. Saját magunkkal elégedetlenné tesz, kiegyensúlyozottságunkat veszélyezteti. Az elég jó anya azóta pszichológiai fogalom lett. Úgy hiszem ezt a fogalmat minden más szerepünkre alkalmazni lehet, sőt kell. Nincs tökéletes anya, házastárs, gyerek, főnök, munkatárs stb.

Nincs jó tanár sem, csak „elég jó tanár”. Nem tudunk tehát a bőrünkből kibújni, hibátlannak lenni. Emberi mivoltunkban kell tanítványaink elé állni nap mint nap. Személyiségünkkel éppúgy „tanítjuk” őket, mint szaktantárgyunkkal. Találkozunk súlyos, megoldhatatlannak bizonyuló problémákkal is. Néha bizony „le kell mondanunk” egy-egy diákról, mert minden erőfeszítésünk hiábavaló, s nem tudjuk a problémát megoldani. Vállunkra vesszük a társadalmi szinten megoldhatatlannak bizonyuló gondokat (sokszor ránk kényszerítik), a személyes, családi gondokat. A kudarcok letörnek bennünket, s úgy érezzük, mi nem tudtuk megtalálni a megoldásokat, mi voltunk a „rossz” tanár. Ne tegyük. Sokszor nem könnyű megelégedni az elég jó tanár szerepével, de hosszú távon az elégedett, kiegyensúlyozott, frusztrációktól mentes, személyiségét, hibáit vállaló tanárral jár igazán jól minden tanítvány.